29 február 2012
29 február 2012,
 Off

Tízből négy esetben bűncselekményekkel összefüggésben mutatnak romákat a televízióban, miközben az őket hátrányosan érintő ügyekről már alig számol be a média. Így elvétve hallhatunk, vagy olvashatunk az oktatás, egészségügy és a munkaerőpiac területén romák által elszenvedett diszkriminációs ügyekről, illetve a szegénységről, amely a problémáik jó részét okozza – derül ki Bernáth Gábor és Messing Vera „Szélre tolva – Kutatási zárójelentés a roma közösségek többségi médiaképéről, 2011″ c. összegzéséből. Általánossá vált a romákat érintő előítéletes, sztereotip anyagok gyártása, sok a sejtetés, a sugalmazás és az előregyártott hírek ellenőrizetlen átvétele. Honnan hova tartunk? Mi kellene ahhoz, hogy normalizálódjon a helyzet a társadalomban és a médiában?  – erről is kérdeztem Bernáth Gábor kutatót. Varga Márta interjúja.

Bernáth Gábor

Bernáth Gábor


Varga Márta: Önök médiakutatóként csaknem 15 éve figyelik, vizsgálják a médiát…Az évek során romlott a helyzet, előítéletesebbé vált a média?
Bernáth Gábor: Soha ilyen mértékű kriminalizálódást nem tapasztaltunk a roma médiaképben, mint, amilyen ma tapasztalható. Nyilván nem arra bújtatnám az újságírókat, hogy ne számoljanak be bizonyos bűncselekményekről, de ha egy adott időszakban megjelenő tudósítások egyharmada a kriminalitás kapcsán számol be a cigányokról, akkor ez azt jelenti, hogy más témákat meg nem nagyon talál meg a média. Mert, ha megtalálná, akkor ezek az arányok kiegyensúlyozottabbak lennének.

VM:Ha jól értem azt mondja, hogy a romákról szóló hírek leginkább bűncselekményekkel kapcsolatban jelennek meg a médiában, míg más, a romák hétköznapjait érintő témákról nem tud, vagy nem akar tudni a média. Ennek mi lehet az oka?
BG: Ennek nagyon sok oka lehet, de had’ térjek még vissza a roma médiaképre, amelynek az előbb említett csak az egyik összetevője. A másik jellegzetessége, hogy teljesen kikoptak azok a tartalmak, amelyek a mindennapi diszkriminációról szólnak. Szociológiai és egyéb kutatások azt igazolják, hogy a romák egy jelentős részének a mindennapi valósága a diszkrimináció, ehhez képest az újságírók ezt nem találják. És változatlanul magas a szegénységnek az olyan értelmű bemutatása, amely egy „kommüniké-birodalom” felől érkezik. Tehát a  kormányzat, meg a különböző szervezetek intenzíven kommunikációja látszik arról, hogy ők mennyi mindenben segítenek a cigányokon, miközben olyan anyagok meg nincsenek, amelyek azt mutatnák, hogy ezek a nyomor kiterjedtségéhez mérten mennyire elenyészőek, vagy hogy a cigányok mennyit segítenek saját magukon. És ebből a háromból jól összeáll a történet: az információink nagy részét a médiából kapjuk, amely szerint tehát van a bűnözés, egy „önhibás szegénység”, ahol a nagy-nagy segítség ellenére sem javulnak az életfeltételek, nem javulnak a mutatók, ellenben ma már a diszkrimináció semmiért sem tehető felelőssé. Így az egész reflektort át lehet tolni a cigányokra, vagy épp a szegényekre. Na most ez persze egy szükségszerű leegyszerűsítése a dolgoknak…

De miért erősödött meg a „roma, mint bűnöző” sztereotípia. Mi állhat emögött?
Ennek több oka van. Még az is elképzelhető, hogy nőtt a kriminalitás bizonyos körzetekben, azt már nehezen tudná bárki is bizonyítani, hogy a „cigánybűnözés” nőtt-e…és én nagyon remélem, hogy még sokáig fogunk olyan országban élni, ahol senki nem fogja olyan könnyen bizonyítani. Nyilván azt is bizonyítania kéne, hogy van bármilyen összefüggés az illető cigánysága, meg a bűnözés között. Tehát elképzelhetőnek tartom, hogy vannak ennek olyan háttér okai, amelyek a bűnözés emelkedéséről szólnak. Bár úgy tűnik, hogy a tények nem feltétlenül számítanak. A miskolci rendőrkapitány ugye épp úgy próbált beállítani valamit, hogy közben nem is nőtt mondjuk az Avas lakótelepen a bűnözés, de Gyöngyöspatán ugyanez volt a forgatókönyv. Ezek az állítások nem valóságosak, de célba érnek, mert hihetőek. És látszik, hogy maga a közpolitika, és nemcsak a mostani, hanem már az előző kormányzat alatt is folyamatosan játszott rá a kriminalizálásra és zajlik is egy kriminalizálás, ami meg fogja teremteni adott esetben a  növekvő adatokat.

Mire gondol pontosan?
Mondjuk, hogyha fiatalkorúakat nyakló nélkül fogunk bebörtönözni azért, mert elkövetik az első bolti lopásukat, akkor értelemszerűen az intézkedéseinket követni fogják a számok, amelyek pedig igazolni fogják az intézkedéseinket.

Ez olyan, mintha egy „hasítás” történne, vagyis a negatív-kép erősítését segítené a politika, az intézkedések, a média, a pozitívét viszont nem.  De mi a helyzet a kultúrával például?
A kultúra, ami nagyjából az egyetlen pozitív kép volt, amelyet felajánlott a nyilvánosság a cigányoknak, nagyon kifehéredő terület. Tehát változatlanul sok a kulturális területekhez köthető anyag, de ezeknek fele ma már celebeket érint. Nagyon nagyon kevés az olyan összeállítás, amely élőként mutatná be a roma kultúrát, ennek a kevésnek a túlnyomó többsége is inkább mínuszos rövidhír arról, hogy valahol vidéken fellép egy tánccsoport vagy ilyesmi…és magukról a celebekről sem tudtunk meg ebben a mintában többet, minthogy történetesen cigányok. Tehát nem hangsúlyosan cigányként építik a saját karrierjüket, gondoljunk csak Caramelre vagy Oláh Ibolyára.

Ebben azért az is benne lehet, hogy ők ezt nem feltétlenül erősítik.
Ez igaz, de nézzük meg Győzikét is, aki korábban hangsúlyosan játszott ezzel a repertoárral, például vajdává akarta választatni magát. Ma már ebben a mintában csak azzal volt bent a nyilvánosságban, hogy el kell adnia az autóját, mert adótartozása van. Na most, ez utóbbit az élet hozza, de a vajdává avatást nem, tehát a celebek nyilván maguk is töltik a saját imidzsüket és találnak ki újabb és újabb dolgokat, hogy bekerüljenek a bulvár lapokba. Ő sem használja már ezt a repertoárt…Ez lehet egy érdekes jel, nem tudom.

Mármint nem tudja, hogy ez miért van így? Miért nem használja?
Igen, nem tudom, hogy ez egy általános történet-e, vagy sem.

De mit jelentene, ha általános lenne és mit, ha egyedi? Mintha Győzike romaságának hangsúlyozása ártott volna a romáknak, a celebeké pedig valószínűleg használt volna, ha hangsúlyosabb lett volna. Inkább az a kérdés, hogy ki hiteles, kivel tudnak azonosulni a romák és nem romák egyaránt, nem?
Valóban inkább ez a kérdés, de maradnék az adatoknál, ami nincs. Nem tudjuk, hogy a cigányok hogy nézik Győzikét, nekem is csak elképzelésem van, de az mindegy.

Amikor kutatásukhoz a mintát vették 2011-ben az online és nyomtatott újságokból, valamint a kereskedelmi és közszolgálati televíziók műsoraiból, volt egypár romákat, roma vezetőt érintő nagy bűnügy is. Ezek mennyire járulhattak hozzá a „roma, mint bűnöző” médiakép általánosításához?
Valóban ebben az időszakban volt néhány nagyobb ügy, ami nagy nyilvánosságot vonzott. Az egyik ilyen volt Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat elnökének büntetőügye, a másik ilyen volt a Kozma gyilkosság tárgyalása és Gyöngyöspata. Gyöngyöspata kapcsán persze fontos hangsúlyozni, hogy az ott megjelent paramilitáris szervezetek általánosságban kezdtek el beszélni arról, hogy a cigányok miatt nőtt meg a bűnözés a településen, ezt aztán a média kritika, ellenpontozás, relativizálás nélkül vette át. Úgy gondolták, hogyha idézik, vagy bevágják a nyilatkozatokat, akkor eleget tesznek a nyilvánosság követelményének. Tehát nem működtek az alapvető újságírói etika vagy emberi viszonyulás szabályai, amelyek szerint vissza kellett volna kérdezni, hogy „Ön most tényleg az összes ott élő cigányról beszél? Kikről beszél pontosan?” Nagyon sokszor azt gondolja a szakma, hogy a felek által elhangzottakat leírja, az olvasó meg higgyen annak, akinek akar. Szerintem ez a kiegyensúlyozottság félreértése.

Az elmúlt nagyjából 15 évben a politikában, közbeszédben egyre szalonképesebbé vált a ‘cigányozás’, a Jobbik megjelenésével pedig egészen nyílttá vált. Követte ezt a tendenciát a média is?
Erre nehéz röviden válaszolni, de az biztos, hogy van összefüggés. A médiakép egy olyan közegben születik, ahol vannak beszélők, ezek a beszélők különböző mértékben férnek hozzá a hatalomhoz és így a nyilvánossághoz is. Értelemszerű, hogy a kormányzatnak, a hivatalnokoknak, a közhatalmat gyakorlóknak nagyobb szerepük, nagyobb hozzáférésük van, és nagyobb  tekintélyük is van egy-egy kijelentés kapcsán. Ha ők így beszélnek, akkor az biztos, hogy automatikusan magával fogja hozni ennek a beszédnek a megjelenését a médiában. Mit érdekelne engem, hogy a miskolci rendőrkapitány mit mond otthon a feleségének? Mindent onnan tudunk, hogy ez a médiában megjelenik. Ez egy egyértelmű összefüggés. De elképzelhető, hogy bizonyos szakmai sztenderdek hamarabb feloldódtak a médiában is. Sokan Olaszliszkával hozzák összefüggésbe a gátak átszakadását a médiában, tehát nem kizárólag a politika mozgatja ezt a dolgot.

Mire gondol pontosan?
Megvizsgáltam, hogy milyen volt az Olaszliszka utáni első hét a médiában, és én soha életemben annyi általánosítást, „na most akkor beszéljük már meg, hogy mi legyen a cigányokkal” típusú kérdést újságíróktól, műsorvezetőktől nem hallottam, mint akkor. Nyilván nem az a baj, hogy újságírók forszírozzák Magyarország legnagyobb marginalizált, kirekesztett csoportjának helyzetét, de ezt a kérdést éppen Olaszliszka kapcsán megbeszélni csak rosszul lehet. Ezt ma már nem biztos hogy megtennék, de ott akkor átszakadt a gát. Aztán polarizálódott is nagyon a média, és az is látszik, hogy attól, hogy politikai témává vált a cigánykérdés, az egyik napilap, a Magyar Nemzet például politikai állásfoglalást tett arról, hogy Magyarországon cigányellenes előítéletesség, diszkrimináció sosem volt, vagy, ha volt is, olyan alacsony szintű, hogy nem is érdemes rá szót vesztegetni. [1]. Nyíltan állást foglaltak egy olyan kérdésben, amelynek mondjuk a tudományos eredmények tökéletesen ellentmondanak. Akkor innentől fogva egy újságírónak „az a dolga”, hogy elő-igazságokat fogalmazzon meg, és ne az, hogy a valóság bemutatására törekedjen – ami persze egy bonyolult dolog. Most sokkal többen vélik tudni, hogy melyek az egységes és a generális megoldások a cigányok problémáinak megoldására és ez egy veszélyes dolog. És én ezt Olaszliszka óta érzem hogy újságírók nyíltan foglalnak  a kérdésben állást: akkor mit kéne csinálni, vagy jöjjön már valaki és oldja meg.

Nem mennék bele az olaszliszkai ügy részleteibe, de a 2006-os tragédia kapcsán teljesen figyelmen kívül hagyta a média azt a tényt, hogy az érintett családban néhány évvel korábban ugyancsak elsodortak autóval egy kisgyereket, aki meghalt. Én úgy tudom, hogy a gázolót felmentették. A történtekre ez sem ad persze felmentést, de valamelyest árnyalta volna a képet, nem? Vajon ez miért maradt ki?
…hát, nem tudom, hogy árnyalta volna-e?! Ez védhetetlen szerintem. De van egy fontos mondás, Carl T. Rowan fekete újságíró, aktivistától: „egy kisebbség akkor lesz egyenlő, ha fel tud mutatni őrülteket és gazembereket anélkül, hogy ennek a közösség lássa kárát.
 
Kutatásuk összegzésében azt írják, hogy a média minőségének romlása leginkább a pénz-, és idő hiányával indokolható. De a sok előregyártott anyag utánközlésének, a tényfeltárás, adatok hiányának mégiscsak az amúgy is legkiszolgáltatottabbak isszák meg a levét. Mit lehetne tenni, hogy mégis tisztességesebb hírek, cikkek szülessenek?
Igen, mindig a kirekesztettek fogják ennek meginni a levét, egyebek mellett például azzal, hogy miként sérül az önképük azoknak, akik folyamatosan a saját közösségük alacsonyabb-rendűségével találkoznak a médiában. Kevés kutatás van erről, de ami van, az azt mutatja, hogy nagyon sérelmezik azt a stigmatizáló képet, ahogy a média általában őket bemutatja. De ugyanez a médiából kapott információk befolyásolják például a cigány embert nem alkalmazó munkaadót, a közszolgáltatások kapcsán diszkrimináló hivatalnokokat, vagy éppen csak azt a gyámügyest, aki nem tud másképpen beszélni a romákról, mint stigmatizáló módon. Neki a döntései is ilyenek lesznek, meg a részrehajlásai is lehetnek majd ilyenek. Tehát, ami fontos lenne, hogy erről kezdődjön egy őszinte beszéd, hogy mit eredményez az, ha kevés a pénz, vagy melyek a hatásai annak, amit újságírók előállítanak…Aztán egy sor fontos kérdést szakmaivá kellene tenni és nem „a cigányokról” beszélgetni. Például szakmai szinten hogyan vethető fel az előítéletes beszéd a továbbadása. Ezeket hogyan lehet ellenpontozni, ezekkel kapcsolatban melyek a fontos szakmai sztenderdek. A kiegyensúlyozottság kapcsán például az is felvethető, hogy bizonyos csoportokról szóló anyagokhoz kapcsolódó információk hány százalékban érkeznek a többségi intézményrendszerből és hány százalékban maguktól az érintettektől.

A kialakult helyzetnek gondolom nem használ, hogy eltűntek a  roma polgárjogi szervezetek, amelyek korábban tematizálták a nyilvánosságot. Mi ennek a következménye?
Ők korábban hatékonyan tudták a médiaképet befolyásolni, ezért sem találja a média például a diszkriminációs eseteket.  De azok a szervezetek sem látszanak, amelyek országszerte megélhetést segítő programokat visznek. Ezek sincsenek bent a nyilvánosságban, ezek sem tudják azt megmutatni, hogy cigányok milyen mértékű munkát tesznek a saját túlélésükbe. Ezt ugye senki nem gondolhatja komolyan, hogy 28ezer, vagy 47ezer forintból meg lehet élni? Nyilván, hogy ezek az emberek többnyire a fekete és a szürke-gazdaságba kényszerülnek. Mi valamiért mégis azt gondoljuk – mert hatékony a propaganda – hogy ezek az emberek ölbe tett kézzel várják a segélyt és rosszabb esetben még el is isszák aznap, amikor megkapják.

Hogyan lehet összekapcsolni a téma kutatóit, komoly gondolkodóit a média alakítóival, irányítóival? Én azt látom, hogy nincs párbeszéd. Születnek kiváló munkák, kutatások, amelyek nem jutnak el széleskörűen a médiába, a tömegmédiumokhoz pedig egyáltalán nem.
Erről azokat a döntéshozókat, szerkesztőket kellene megkérdezni, akik a leginkább rászorulnak az ilyen anyagokra. Elsősorban persze a kirekesztettek szorulnak rá, aztán meg az újságírók. Én a magam részéről azt tudom tenni, hogy felajánlom a munkámat.

De ezt már megtette?
Több helyen is. Ha engem elhív a Magyar Televízió és ott gyakorló újságírókkal lehet ezekről beszélgetni, be fogok menni.

Szélesebb körben nem terveznek képzést újságíróknak? Vagy olyan fórum megszervezésén nem gondolkodnak, ahol a mértékadó lapok, de a tömegmédiumok képviselői is feltehetnék a kérdéseiket, megoszthatnák dilemmáikat?
Ezt nagyon nehéz kívülről megszervezni, és nem biztos, hogy ezt képzésnek kellene nevezni, inkább talán párbeszédsorozatnak. Ezt el tudom képzelni.

De azt gondolja, hogy ezt a szerkesztőségeknek kellene kezdeményezniük. Honnan tudnak egyáltalán Önökről? A médiumok láthatóak, Önök nem.
Sokan megkapták ezt az elemzést és sokan írtak is róla. Persze, lehet, hogy nem elegen, vagy nem érte el az ingerküszöbüket és nem foglalkoztak vele, ezt nem tudom. De bárki megszervezhet egy közös fórumot, nyitott vagyok, én kutatóként veszek részt ebben a történetben.

Az elektronikus és az online médiumok jó részének hírszerkesztői többnyire azokból az információkból dolgoznak, amelyek hozzájuk befutnak. Így legfőképpen a hírügynökség által közreadott híreket dolgozzák át egy kicsit, esetleg közlemények alapján készítenek interjúkat, híreket. A legtöbb helyen nincs idő, de érdeklődés sem utána menni kutatásoknak. Lehet, hogy mégiscsak érdemes lenne a tömegmédiumokat az 50 oldalas kutatás egy rövidebb verziójával megkeresni, és ennek mentén párbeszédet kezdeményezni. Szerintem erre nyitottak lennének az újságírók.
A médiakutatónak elküldtünk egy rövidebb változatot, amely valamikor márciusban jelenik meg, szerveztünk két ismertetőt újságíróknak, de ennél többet nem tettünk a nyilvánosságért, ebben például lehet szerepe a Civil Médiának.

Ön szerint miben lehet még? A kiegyensúlyozottság helyrebillentése terén látja-e a CM szerepét? És, ha igen, hogyan?
Én azok közé tartozom, akik ab start nem utasítják el a szabályozási eszközöket. Az nagyon furcsa lenne, ha az újságírókon nem kérnék számon a hibáikat, miközben az orvostól a vonatvezetőn át mindenki felel a tettéért. A legextrémebb hibákat valamilyen szabályrendszer alapján számon kellene kérni. Nem az a cél, hogy az újságírók bűnhődjenek, hanem az, hogy az ügyek mentén elinduljon egy szakmai párbeszéd, amely ráveszi az újságírókat arra, hogy odafigyeljenek erre a kérdésre. Az extremitások kezelésében a Médiahatóságnak látom nagy szerepét, amely egyben kiindulópontja lehet egy olyan párbeszédnek, melyet a médiának, mint szakmai párbeszédet kellene lefolytatnia.

De önmagával, a kutatókkal, civilekkel, kikkel?
Részben önmagával, amelyhez persze mindenféle „inger-anyagot” szolgáltathatnak civilek tapasztalatai, leginkább persze a legkiszolgáltatottabbak tapasztalatai. Ennek mindenféle technikái vannak, a riporttúráktól kezdve, az olyan „testimony alapú sajtójátékoztatókig”, amelyet például egy hajléktalan tarthatna. Ezt ő ugye magától nem szervezné meg, de mi megszervezhetjük neki. Ebben látom a közbülső szervezetek, mint pl. a CivilMédia szerepét is, amely megszervezhet szakmai tanácskozásokat bizonyos kérdések mentén. Látjuk azt a néhány területet, amellyel jelen pillanatban nem tud mit kezdeni a demokratikus nyilvánosság.

Melyek ezek a területek?
Ilyen például a szélsőséges beszédek idézése. Mit kezd ezekkel ma a média? Érdemes lenne az érzelmek szintjéről ezeket levinni a racionalitás szintjére, szakmai szintre és ott megvitatni.

Mi van még?
Egy másik ilyen, hogy hogyan értelmezzük a kiegyensúlyozottságot. Kimérjük, hogy a többségiektől is ketten beszéltek két percet és a cigányoktól is ugyanennyien, ugyanennyit, vagy megnézzük, hogy például a ki tudja kik által megválasztott vajda nyilatkozik a cigányok nevében. Egyből felmerül a kérdés, hogy örülnénk-e annak, ha a magyarok véleményét az államelnök képviselné bármilyen kérdésben, mert ez ugye ezt a logikát követi, még ezt sem, mert utóbbinak van látható, demokratikus legitimitása. A harmadik, hogy például mikortól reprezentatív egy vélemény. Ki reprezentálhatja egy közösség álláspontját, hogyan, milyen megszorításokkal?

Ezek finomságok, érzékenységet és tudást kívánnak. Mintha Ön azt feltételezné, hogy egy a tudásbázis a tudományos elit, a kutatók és az újságírók, hírszerkesztők között. Amiről Ön beszél, azt az újságírók jó része valószínűleg nem is érti. Ők hírversenyben vannak egymással és a menet közben felmerülő kérdésekre, például hogy egy-egy riport kapcsán kit szólaltassanak meg és ki ne, azonnali és rögtönzött választ adnak. Döntenek és nem feltétlenül  számolnak a következményekkel. Nem azért, mert rosszindulatúak, hanem azért, mert nem tudják felmérni azokat.
Nem hinném, hogy nem érti, esetleg nem mindig használja, gyakran nincs is módja használni ezt a tudást. Azokat a kérdéseket, hogy hogyan lehetne a médiában több idő, alaposabb tényfeltárás és elmélyülés, meg nagyobb odafigyelés, a médiatulajdonosoknak kell feltenni. Elképzelhető, hogy a kutatások nyilvánosságára, vagy másodlagos nyilvánosságára nem kerül elég hangsúly a kutatók részéről. Vagy, amelyet már Ön is említett, hogy megszülessen egy 50 oldalas tanulmány 3-4 oldalas kivonata, amelyet az újságírók is szívesen elolvasnának…igen, elképzelhető, hogy ilyeneket érdemes lenne csinálni. Ez például egy olyan dolog, amelyet akár a civilek is csinálhatnának, de akár a tudományos kutatók is, pláne olyan témákban, amelyekhez nagyon erős köze van a nyilvánosságnak. Ezt elfogadom.

 


[1]   hvg.hu kontra Magyar Nemzet

(Magyar Nemzet: „a kirekesztés valójában kirekesztődés, az előítéletetek múltbeli ítéleteken alapulnak, s a roma társadalomnak megkerülhetetlen feladata, az előtte álló nagy kihívás, hogy ennek az idő múlásával igaztalanná vált voltáról a többségi társadalmat meggyőzze. Cigányellenes rasszizmus sosem volt Magyarországon, vagy ha volt-van is, az oly csekély mértékű, oly kevéssé jellemző, hogy kár is szót vesztegetni rá.”. )